
Amikor Oroszország 2022. február 24-én megindította a „különleges katonai műveletnek” nevezett totális jellegű inváziót Ukrajna ellen, a nemzetközi közvélemény jelentős része megdöbbenéssel figyelte a harctéri kegyetlenséget, a kíméletlen harci modor tanúsítását például a polgári infrastruktúra szisztematikus pusztításával szemben, nem beszélve a kíméletlen információs blokádról. A posztszovjet térség biztonságpolitikájával és az orosz hadtudomány evolúciójával foglalkozó belföldi, és külföldi kutatók számára azonban az alkalmazott stratégiai mintázat nem volt új keletű. Vlagyimir Putyin politikai karrierje és a modern orosz államigazgatás-katonai modell lényegében a második csecsen háború (1999-2000) tüzében kovácsolódott arra a mintára, amit ma is ismerünk. A Szovjetunió felbomlását követő zavaros térben az első csecsen háború (1994-1996) a jelcini vezetés számára teljes katasztrófával végződött. A felkészületlen, demoralizált állapotban lévő orosz hadsereg súlyos vereséget szenvedett a hibrid, törzsi-kláni alapokon szerveződő, rendkívüli rugalmasságot nyomatékosító csecsen erőkkel szemben, Groznij 1994-1995-ös ostroma pedig leleplezte a szovjet utóhaderő mélyreható strukturális, valamint morális válságát. Egy évvel később az orosz vezetés kénytelen volt fegyverszüneti megállapodást aláírni, amelyre Haszavjurtban került sor, egyelőre ideiglenes formában. A konfliktus második fordulójára 1999-ben került sor, mikor is kirobbant a második csecsen háború, mely nem csupán Oroszország területi integritásának erőszakos felülírásáról szólt, hanem Vlagyimir Putyin hatalmi konszolidációjának legfőbb eszközévé vált. Csecsenföld egyfajta „miniatűrjeként” és kísérleti terepként szolgált mindannak, amit a Kreml két évtizeddel később Ukrajnában próbál megvalósítani. Tanulmányomban azt vizsgálom, hogyan ismételte meg és halmozta újra Oroszország a csecsen háborúkban már megmutatkozó stratégiai és tervezési hibáit, miként próbálta ezeket a kudarcokat ugyanazokkal a kíméletlen katonai és politikai módszerekkel kompenzálni, és miért vezetett ez a berögzült mintázat elhúzódó kudarchoz az ukrán hadszíntéren.
Az orosz katonai tervezés mind Csecsenföldön, mind Ukrajnában súlyos ellátási, hírszerzési, valamint stratégiai tévedésekbe sodorta magát. 1994 decemberében Pável Gracsov orosz védelmi miniszter híres kijelentése szerint Groznijt „néhány óra alatt elfoglalja egyetlen légideszant-ezred”. Ehhez kísértetiesen hasonló módon 2022 februárjában a kijevi inváziós terv azon a téves feltételezésen alapul, hogy az ukrán politikai vezetés napok alatt fog összeomlani, a lakosság pedig virágokkal és kenyérrel fogadja a bevonuló orosz csapatokat az ukrán fővárosba. Mindkét esetben a stratégiai felderítés vaksága és az ellenség alábecsülése vezetett a gyors manőverező hadviselés kudarcához. Amikor a kezdeti áttörési kísérletek elakadtak, az orosz hadvezetés mindkét konfliktusban ugyanahhoz az eszközhöz nyúlt: válogatás nélküli, masszív tüzérségi és légi bombázáshoz. Az orosz erők 1999-2000 között a földdel tették egyenlővé a csecsen fővárost, nehéztüzérségi csapásokkal és bombázásokkal, tekintet nélkül a civil lakosságra. Az ENSZ 2003-ban Groznijt a Föld legromboltabb városának nyilvánította. A Kijev környéki és harkivi elakadás után az orosz stratégia a Kelet- és Dél- Ukrajnában alkalmazott hadviselésre váltott. A városok szisztematikus rombolása a gyalogsági rohamcsapatok beküldése előtt, amely pontos mása volt a Groznijban látott eljárásnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz doktrínában nem véletlen, hanem tudatos eszköz a társadalmi ellenállás megtörése, a civilszféra ellen elkövetett atrocitás. A katonai győzelem vagy a patthelyzet elérése után a terület tartós ellenőrzése komoly logisztikai és biztonsági kihívásokat vet fel. Csecsenföldön Moszkva kidolgozott modellje alapján a lényeg a helyi elit megosztása, és egy Moszkvához lojális, brutális helyi hadúr (Ahmad Kadirov, majd fia, Ramzan Kadirov) hatalomba emelése és felruházása belső korlátlan hatalommal, cserébe a feltétlen kremli hűségért. Ukrajna megszállt területein (a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokban, valamint Zaporizzsja és Herszon megszállt részein) Oroszország kísérletet tett a korábban említett modell lemásolására. Az orosz elit helyi bábvezetőkre támaszkodva próbált adminisztratív ellenőrzést kiépíteni, átvéve az intézményeket, az oktatást és a gazdasági infrastruktúrát. Csecsenföldön az elhíresült csernokozovói fogolytábor vált a szisztematikus kínzások, vallatások és a vélelmezett ellenállók szűrésének szimbólumává. Ukrajna megszállt keleti területein az orosz erők szinte hajszálpontossággal ugyanezt a szűrőtábor-hálózatot hozták létre, ahol az ukrán lakosságot mélységig ellenőrzik, továbbá a lojálisnak nem bélyegzett civileket elhurcolják, vagy börtönbe zárják. A csecsen háború lezárása után Moszkva milliárdos keretben szövetségi forrásokat biztosított Groznij villámgyors újjáépítésére. Megindult az infrastruktúra felépítése a városban – köztük a Vlagyimir Putyin sugárúttal – amely nem csupán a fizikai rekonstrukciót szolgálja, hanem a kollektív emlékezet átírását és a pszichológiai kondicionálást. Hasonló vizuális és propaganda-stratégiát fedezhetünk fel Mariupolban, mely kikötővárost az orosz hadsereg rommá bombázott 2022-ben. Gyors építkezések, új lakótelepek, épülő polgári infrastruktúra. A cél mindkét esetben azonos: eltüntetni a háborús bűnök nyomait, sulykolni a győzelmi orosz narratívát, és a lakosságot megpróbálni integrálni az orosz birodalmi keretbe. Az orosz biztonságpolitikai gondolkodásban a belpolitikai stabilitás és a rezsim túlélése elsőbbséget élvez a tiszta harctéri szempontokkal szemben. Ez az eset, és megállapítás az autoriter rezsimek esetében teljesen tankönyvi példa. Az első csecsen háború idején a 90-es években még létező, viszonylag plurális – nem beszélve arról, hogy rendkívül tehetséges újságírókat, szakembereket kinevelő – orosz média például az NTV, független tudósításokat közölt a frontról. A csecsenföldi mészárlások, és a lebombázott városok látványa, valamint az orosz hadsereg morális, strukturális állapota súlyosan erodálta a Jelcin-rezsim legitimációs szintjét. Putyin hatalomra kerülésekor azonnal levonta a konzekvenciát: a háborút nem lehet megnyerni a média feletti teljes kontroll megléte nélkül. A Kurszk tengeralattjáró 2000-es katasztrófája és a 2. csecsen háború során kiépített információs rosta 2022-re érte el a csúcspontját. Magát a „háború” szót büntethetővé tevő 2022. márciusi cenzúratörvény, a független újságírók elüldözése és a közösségi média korlátozása mind a csecsen háború alatt tapasztalt és kifejlesztett rezsimbiztonsági elvek megvalósítására épült. Bár a tanulmány azt taglalja, hogy az orosz hadvezetés és politikai elit a csecsen háborúk „receptkönyvét” vette alapul, Ukrajna nemzetközi beágyazottsága, és a társadalom fellépése alapvető korlátokat szabott a háború menetébe. Csecsenföld Oroszországon belüli, apró kaukázusi köztársaság volt, nagyjából 1-1,2 millió közötti lakossággal. A nemzetközi közösség a csecsen konfliktust nagyrészt Oroszország belső ügyének tekintette, ráadásul 2001. szeptember 11-i terrortámadások után Putyin sikeresen adta el a háborút, egy globális terrorellenes küzdelem részeként. Ezzel szemben Ukrajna egy 600 ezer négyzetkilométeres európai állam, amelynek megtámadása alapjaiban borította fel a második világháború utáni európai biztonsági architektúrát. Az orosz fél részéről az ukrán nemzeti identitás és államiság tagadása nem belpolitikai küzdelem, hanem nemzetközi fegyveres agresszió.
A csecsen háborúk idején az orosz tüzérségi és légi fölény könnyedén zúzhatta szét az ellenség állásait. Azonban napjainkban is a technológiai forradalom által befolyásolt világban élünk, a hadászat egy következő szintre lépett, lépked folyamatosan. Jelen van a műholdas felderítés, a tömeges FPV típusú drónokkal alkalmazott hadviselés, és természetesen az elektronikai harcászati eszközök és a hálózatcentrikus technika. Oroszország Csecsenföldön tehetett úgy, mintha lefolytatott volna egy sikeres akciót, mert a külvilág rálátása minimális volt, vagy szinte nem is létezett. Ukrajnában azonban valós idejű szenzorok, maga a közösségi média és az internet jelenléte, digitális felderítés, azonnal láthatóvá teszi a nemzetközi közösség és a hadtudományi elemzők számára a történéseket, és a veszteségek számontartását. Csecsenföld elszigetelt volt minden külső fegyverszállítmánytól, támogatástól. Ukrajna mögött ezzel szemben egy példátlan nyugati koalíció áll, amely fegyverekkel, modern technikával, logisztikával és hírszerzési adatokkal látja el a kijevi honvédőket, mely megléte nélkül kijelenthető hogy elveszítenék a háborút.
Irodalomjegyzék
- Fedinec Csilla – Rácz András – Romsics Ignác: Az orosz-ukrán konfliktus történelmi háttérrel, Budapest, Kocsis Kiadó, 2023.
- Gyóni Gábor: A Szovjetunió felbomlása és az új Oroszország születése, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2026.
- Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése I–III., Nemzet és Biztonság, 2017/2. és 2017/5. szám.
- Jójárt Krisztián – Takács Márk – Nagy Artúr: Az orosz–ukrán háború tapasztalatai I., Védelmi Tanulmányok, (1), Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2024.
- Jójárt Krisztián – Ablonczay Bence: Az orosz szárazföldi erők haditechnikai arzenáljának alakulása az orosz-ukrán háború két évében, Nemzet és Biztonság, 2024/4. szám, 78–97. o.
- Rácz András: Russia’s Hybrid War in Ukraine: Breaking the Enemy’s Ability to Resist, FIIA Report 43, The Finnish Institute of International Affairs (FIIA), Helsinki, 2015.